Fekete Bárány/1.rész/1.fejezet/a páratlan három

Hárpia, a csúf pulykalány

Kékpenészországnak tán legnagyobb ökre Fehérfalván hasztalan tengette életét.
A szépséges falucska utolsó házában éldegélt egymagában.
Egyik nap mit tett az a balga állat? Nem ellopta az újszülött Fekete bárányt!
Oly csöpp teremtmény volt akkor még a kis bárányka, de az a nagy állat
csöppet sem sajnálta. Megfogta a báránykát,
aztán jól bevágta őt egy hatalmas zsák szájába.
Nem lopós fajtából volt ez az ökör. Addig a napig még egy röpke pillantást sem csent
el senkitől. Ám annál inkább nézte bűvöléstől szédelegve Hárpia, a falu legcsúnyább pulyka lánya.

Mindig leste mákszemnyi ablakán át, hogy végre mikor vonszolja el magát
arra a nagy állat komótosan. S amint meglátta, rögtön kalapálni kezdett
a szíve izgalmában. De már olyankor kint volt a kerítésrács között a feje, hisz
onnan leste minden léptét az ökörnek. Így várta az ökröt aznap reggel is a pulyka.
S a kiszemelt gavallérjelölt ezen a csúfondáros napon lett első alkalommal nagy tolvaj.
Befordult a sarkon nagy zsákjával, melybe a kis báránykát rejtette el a
tolvaj ökre. Olyan lassan battyogott azzal a pillekönnyű teherrel a hátán, hogy
még a legkisebb egér is nevetve szaladt volna el helyette bármerre. Ahogy ment ott,
a Petrezselyem utca poros útján, meggörnyedve, lógó fejjel, az orra már majdnem
a földet seperte. Kiszaladt kidüllesztett mellkassal
az ökörért sóvárgó Hárpia. Majd betessékelte azt egy finom
teára. Szó se róla, tikkasztó egy meleg nyári nap volt, de az ökörnek egyéb miatt
is gyöngyözött a feje aznap. Engedett az a hívó szónak, de a balga nagy állatja
a csukott nagykapuval együtt lépdelt be a pulykaudvarba!
Úgy pattogtak darabokra törve, szerte-széjjel a kerítéslécek erre-arra, hogy némelyikük túlszállt
a falu határon is túlra. Ráadásul az egész kerítés kimozdult
a régi helyéről, mint mikor a vihar szabdalja meg
azt, és biz nem egyenként!


Haj, úgy látta ám a szerelmetes pulykalány, hogy az ökör
olyannyira fut s szalad hozzá, hogy árkon-bokron, de még csukott kerítésen
keresztül repül és száll őhozzá. Ezért elnézte neki a kerítés okozta kárt. Az az apró kis ráadás meg már egy kis semmiségnek számított. A kis semmiség, a váratlanul egyben kidőlt kiskapu volt.
De még ekkor is megtartotta nyugalmát az egyébként veszekedős Hárpia.
Bár türelme lassan a vége felé járt.
Illatos teáért szaladt be a konyhába, a balga ökre meg ment utána.
Bevitte az ajtót is tokostól magával. S mire fordult volna kifelé,
rászakadt a tető mindenestől.


Eladó sorban volt már a rettentően csúnya pulykalány.
S nap, mint nap hasztalan árulta a petrezselymét már. Ebbe még a tolla is jócskán megritkult!
A feje búbján csak elvétve volt toll, és a nyaka is kikopott a sok
forgolódástól. Végig mérte bírálón a pulykalány
a vendég ökröt, aki a konyhájában ült a kopasz földön:

A kapuimat kiirtotta. A házamat rommá zúzta.
A teámat meg sem itta. A csókját meg megtartotta.
Gavallérnak akartam őt,
inkább csak egy nagy állat ő!
Ekkor az ökör ültében, belebőgött egy hatalmasat a levegőbe.
A pulykalány lesütötte vörösséggel tarkított szemét,
és mégis csak várta az első csókot az ökrétől.

A hatalmas zsákszáj levegő után tátongott a meleg nyártól. Talpraesett kis bárány fiúcska volt
abban! Az egyik lábát nem kidugta! Aztán egyiket a másik követte.
Végül a fejével együtt kigurult onnan az egész teste.
Pont a Hárpia illatos sarkainál lassult az le.
Erre felpattant a lócáról az ijedős pulyka, majd dühtől fortyogva
az ökröt pofázmányon csapkodta.

Éppen arra totyogott a gácsérlány, és meglátta az ökröt a nyitott konyhában ülni.
Mélységes mély irigység kapta őt el, de azért bárgyú mosollyal
mégis integetett egyszer-kétszer.
- Gá-gá-gááá… Gáláns lovagod van teneked pulykalány!
- mondta gágogó szép hangján a nyakát nyújtogató gácsérlány.
- Hát nekem csak az van, szomszéd gácsérlány. S mekkora nagy állatnyi szerencsével jutottam hozzá!
– válaszolta rettentő csúf grimasszal Hárpia, és kínjában ráharapott fog nélkül az asztal sarkára.
De, hogy szégyenét ne vegye észre a gácsérlány,
szárnyaival átölelte a bamba ökör nyakát. Még a csúf arcát is
odanyomta a tokától buggyadó ökör fejhez. Így mutatva a szomszéd gácsérlánynak,
hogy ők ketten az ökörrel milyen nagy egyetértésben élnek.
Mindezt az ökör szótlanul tűrte, és bárgyún mosolygott
a szép gácsérlányra egyszer, egyszer.


- Mese szépek vagytok együtt így ketten. Gá-gá… gátat lehetne építeni
szerelmetekből! Milyen jó is nézni benneteket, majd bele pusztulok
én ebbe – emelte fel csőrét gőgösen a gácsérlány hirtelen,
majd szomszédi csevejét be is fejezte.
De azért még hazafelé még egyszer nem visszanézett!

Amekkora nagy állat volt a vendég, akkora nagy ökör is.
Ennek bizonysága, amit akkor tett. Hogy elfáradt derekát kímélje,
előbb fél térdre ereszkedett. Majd egy udvari virág szárába kapaszkodva, próbált a
konyha kiszáradt füvéről felkászálódni. Ám a virágszál gyenge volt, és tövestől nem kiugrott!

Ott térdelt fél lábon a csúf pulykalány előtt a nagy ökör,
és a meghatódott Hárpia szerelme ismét lángra gyúlt rögvest.
Úgy leégett attól a romokban heverő otthona, hogy a hamun kívül
hírmondója se maradt annak. Egy hír azért mégis volt a környéken!
Mégpedig az, hogy a balga ökör megkérte a csúf pulykalány kezét végre.
Ők ketten lettek kormosan feketék. Míg a zöldellő fűben édesen kuncogó
bárányka gyapja éjfeketén csillant meg a nyári fényben.