Fekete Bárány/1. rész/1. fejezet/a páratlan három...

Elveszett szerencse

Egyszer régen, réges-régen, a Mesevilág közepének közelében,
létezett egy kincset érő falucska. Úgy hívták, hogy Fehérfalva.
E faluban minden a ragyogás színében tündöklött,
még a kakas is fehér dombon csücsült.
Úgy tartották, hogy a fehér az igazságot keresi.
S minden jóra fordul, ha a fehér jelen van. Ezért is álmodtak
oda maguknak egy csodaszép ferde Hóka-tornyot.
Úgy tündöklött ott a magas torony, mint éjfekete paripa
homlokán a fehér csík, a hóka folt. Egyik nap hajnalán,
ahogy felreppent a falu egyetlen kakasa
a torony tetejére, ijedtében megkapaszkodott
a ferde Hóka-torony ereszébe.
Kukorikúúú… Mit látott!
Egy óriási nagy fekete gólya közeledett hatalmas
nagy szárnycsapásokkal Fehérfalva határa felé.
Mit tett, mit nem, azon nyomban félreverte
a ferde Hóka-torony harangvirág harangját.
Egy sovány pillanat sem telt bele, és Fehérfalva összes lakója
összeszaladt a Gyöngyházfényű-patak mentén.

Csodaszép csalogány ének jött az erdő felől,
és a sudár fák hajladoztak énekétől.
Ám a csodaszép madárdalt
a békés falucska egyetlen ökre nem megzavarta!
Fujtatva ért utolsónak a patakhoz,
mert inkább a patakot várta volna az magához.
Az ökör sok füvet legelt már a réten, de ilyen furcsa dolgot,
még neki sem látott két nagy szeme sehol sem.
A kegyelmes békebíró szeme szikrákat is pislogott mérgébe:
- Mert, ki hallott már akkora szemtelenséget,
hogy az ő falujába fekete gólya szálljon le?


A fekete gólya csőre leheletkönnyen
egy apró pici fekete kendőt tartott meg erősen. Nagy féltéssel hozta
azt a messzeségből, az égkékjében. S mielőtt leszállt volna vele,
búcsúzásként még egy hatalmas kört írt le vele.

A Gyöngyházfényű-patak mentén
kacskaringósan terült el egy óriás tülök a zöldellő fűben.
Még az óriások idejéből maradhatott ott briliáns évvel ezelőtt.
A fekete gólyának könnyű dolga volt azt megtalálni,
mert olyan szép ház a mesés világban
csak egy volt.
Az elvesztett birkaszarvban, a Tülöklakban éldegélt nagy boldogságban,
szerénységben a fehér gyapjas birka család békességgel.

- Jön már az én kicsi báránykám, gólya csőrben utazik ám!
- súgta oda boldogan párjának birka mama, aki
szüleitől a Tincses becenevet kapta.

- Áh, tévedsz Tincses! Talán a szemed romolhatott el.
Nincs oly nagy szerencsénk nekünk.
A fekete bárány ritkaság számba megy!
- válaszolta birka papa, a hatalmas termetű Racka.

Ott állt a szelíden csordogáló patakparton Racka és Tincses,
és a fekete gólya körzését együtt csodálták meg ők ketten.
Tincses, a boldog birka mama, körmeit rágta már izgalmában.
Oly nagyon várta, hogy báránykáját végre láthassa.
Míg ők ketten álmodoztak,
a Gyöngyházfényű-patak parton, közben a többieknek tátva maradt a szája a csodálkozástól.
Egymásra se néztek, inkább a hallgatás érdekelte őket. Nem szólt senki szája,
míg nem a falu ökre zavarta meg a csendet bődületes mély hangjával.


- Mi van abban a csúnya fekete kendőben, te gólya?
- fújtatott mérgesen az ökör az idegenre,
az ég felé bámulva lustán, komótosan, rosszkedvűen.
- Nem mondhatom meg kegyelmednek,
mert törvényt sértenék azzal meg – vonta meg
a vállát a fekete gólya, és kissé megbillent az egyensúlya.

- Aztán hová viszed azt a csomagot? Egyáltalán minek is repülsz erre,
ahol még a kivert kutya se áll meg? – faggatózott az ökör, és gúnyosan mosolygott minderre.
- Nem szállok én ezzel tovább egyetlen szárnycsapásnyit sem. Bíz ide címezték ezt, ide, ni, erre a helyre! – kitartóan kelepelte a gólya, aki véletlenül nem ráesett a kémény peremére.

- Beee… boldog vagyok Tincses,
ránk mosolygott a szerencse! - bégetett közbe a Racka,
kinek hófehér gyapja is csilingelt a boldogságtól.



A szomszédok szétszéledtek, kis bárányra rá sem néztek.
Fekete volt annak gyapja, ők még olyat sosem láttak.
Nem tartották szerencsének, inkább égből szakadt mennydörgésnek.
A Racka meg úgy gondolta, irigylik a szerencséjét.
Felmászott a kéménylyukon, hogy ne féljen tőle az új rokon.
De mire az felért oda, hűlt helye lett a báránynak.